Perselus Piton

Csatt, kopp, kopp…       

Mindig ez van, gondolta Perselus. Minden átkozott nap ugyanez. Az a tróger mugli apja amint hazaér, bevágja maga mögött az ajtót, kettőt lép és már ordít is. Még van vagy öt perc a királydrámáig. Ez a kis közjáték mindennapos volt a Piton-házban. Ház? Perselus szerint még háznak is túlzás lenne titulálni ezt a nyüves, roskadozó fakalyibát, amiben ő és az anyja kényszerül együtt élni ezzel az agresszív szemétládával.

Emiatt utálják őt a Roxfortban is. Megvetik a félig mugli származása miatt. Sokáig gyűlölte az anyját amiatt, hogy egy varázstalan jöttmentet választott férjéül, ráadásul annak is jól beleválasztott az iszákos rétegébe. Vajon mi vihette rá Eileen Prince-t, az aranyvérű boszorkányt, akik még nem is szűkölködtek különösebben anyagi javakban, hogy összeálljon egy szesztől bűzlő naplopóval? Ezen az egész Prince-család nem tudta túltenni magát, talán épp ezért is tagadták ki a boszorkányt a családból, s még mikor a kis Perselus megszületett, hallani sem akartak róla, hogy akár egy szempillantást is vessenek az unokájukra. Való igaz, Eileen enyhén szólva nem volt egy nagy esztétikum (ahogyan ő, Perselus sem az), de a maga nemében nem érdemelt volna ilyen siralmas életet.  Nyilván kapva kapott az első adandó alkalmon, mert félt, hogy külseje miatt más partiképes férfi szóra sem méltatná.

Perselus már számtalanszor átrágta magát ezen a gondolaton, s arra a megállapításra jutott, hogy az anyja döntése volt, lelke rajta, ha ez kellett neki, viselje a következményeit, csak legalább őt, Perselust ne rángatta volna bele. A fiú gunyorosan felhorkantott, és karját feje mögé vetve továbbra is az ágyán hevert, átkokat lövöldözve a szobában lézengő legyekre. Jobb dolga nem lévén, azzal múlatta idejét, hogy különböző, saját maga kreálta rontásokat talált ki, s azokat a környezetében élő rovarokon tesztelte.

Most még.

A fiú sápadt arcán széles vigyor terült el. Már az kárörömmel töltötte el, ha arra gondolt, szeptemberben ugyanezeket a felfuvalkodott Potteren és Blacken hasznosíthatja. Azok a dölyfös Griffendélesek mindig őt szemelték ki gúnyolódásuk céltáblájául, s nem egyszer ez tettlegességig is fajult. Perselus keze ökölbe szorult, pálcára kulcsolódó ujjai elfehéredtek, amint eszébe jutott élete egyik legmegalázóbb élménye, amely gyakorta még rémálmaiban is kísérti – mikor azok a ganéj Tekergők fejjel lefelé lógatták a fél Roxfort előtt. Őket mindenki szereti, őket tartják a legmulatságosabb arcoknak az iskolában; minden lány utánuk epekedik, minden fiú rájuk akar hasonlítani. Na jó, a patkányképű Pettigrewe kivétel, de a szelíd Remusnak is több hódolója akadt, mint gondolta volna. Hogy gyűlölte Jamest! És Siriust! Elevenen megnyúzta volna mindkettőt, ha módjában áll, és már számtalanszor eljátszott a gondolattal, hogy a két bájgúnár kiszolgáltatottan, az ő minden kényének-kedvének kitéve, gúzsba kötve, megtörten hevernek, szemükben rémület csillan, mikor ő diadalittasan előveszi a szikéjét, megvagdossa őket, besózza, majd kirakja a napra…

Ábránd volt csupán, ám Perselus oly édesdeden kecsegtette magát a gondolattal, hogy éjszakákon át képes volt álmatlanul forgolódva különféle válogatott gonoszságokat eltervezni évfolyamtársai ellen.

Játszott a betűkkel. Rakosgatta őket, egymás után, összevissza, rendszertelenül. Latin, görög, angol, neki egyre megy, nem ez a fontos. Valami ördögit akart alkotni, valami dicsőt, valami… Herceghez méltót. Az anyja mindig így nevezte.

Miraculum, gladio, morbus… nem, ez így nem az igazi – morfondírozott. – Sanguinus… subseco…seco, sectum…Sectumsempra.

Sectumsempra. Nem tudta, mit jelenthet, de jól hangzott, kedvére volt. Ízlelgette a szót, forgatta, többször elismételte magában, s mindinkább elnyerte tetszését. Furcsa érzés környékezte meg. Egyfajta ismeretlen, sötét impresszió, ami számára idegen volt, nem is értette igazan, csak annyit, hogy arra ösztökélte, mondja ki hangosan, adjon hangot a betűnek, fonémát a szónak. Kíváncsi volt, lesz-e eredménye a játéknak.

Meg is tette hát, engedett a csábításnak.

- Sectumsempra! – kiáltotta suttogva, egy a plafonnál cikázó légyre szegezve pálcáját.

Sárga fény villant. Az arany sugárnyaláb telibe találta a szerencsétlen legyet, ami egy pillanatra röptében megmerevedett, majd zuhanórepülésben landolt a kamasz fiú hasán. Perselus undorodva seperte le magáról a dögöt, ám megrökönyödve meredt koszlott, piszkosfehér pólójára.

Az anyagon apró vérnyom éktelenkedett.

Perselus agyának szüksége volt a másodperc törtészére, hogy felfogja a látottakat. Miután ez megtörtént, savószín szeme összeszőkülve pásztázta a fapadlóra pöckölt legyet, amelyből a nedv tovább szivárgott, parányi vértócsaként bemocskolva a poros deszkalapot. Piton feltápászkodott az ágyról, pokrócát sebtében helyre igazította, majd kezével a váratlan sikerélménytől fűtötten hátracsapta arcába lógó, fekete tincseit, s leguggolt, hogy jobban szemügyre vegye a tesztalanyt.

A delikvens nem mozdult.

Perselus elégedetten beletörölte kezét farmernadrágjába, majd szórakozottan berúgta a legyet az éjjeliszekrény alá. Hirtelen indíttatástól vezérelve ugyanezt az átkot még vagy öt bogáron próbálta ki. Annyira elmerült a légykínzásban, hogy csak az ajtó jellegzetes csattanására eszmélt fel.

Két lábdobbanás következett. Majd, az, amit Piton e legjobban utált:

-EILEEN!!!

Finom ember ez a Tobias Piton, meg kell hagyni, vélekedett Perselus, és már húzta is edzőcipőjét, hogy idejében anyja segítségére siethessen, ha rosszra fordulnának a dolgok. Utált apjaként gondolni a férfire. A madárcsontú fiú letrappolt a nyikorgó falépcsőn, megérkezve a huzatos előtérbe, s az esernyőjét kirázó apjával találta szemben magát.

- Hát te mindig itthon lebzselsz?! – förmedt rá minden köszönés nélkül Tobias. A fiú elfordította az arcát; a férfi lehelete alkoholtól bűzlött. – Takarodj a konyhába, kölyök, segíts anyádnak! – azzal Tobias taszajtott egyet a srácon, aki undorodva nézett ittas felmenőjére.

- Mélységesen megvetlek – sziszegte oda anyjának mikor a konyhába ért. A nő homlokán verejték gyöngyözött, ahogyan a sütő felé görnyedt, és sietve kavargatta a fortyogó, sűrű állagú levest. Piton egy megtört asszony arcát látta, mikor anyja felé fordult.

- Felőlem akár ki is írhatod az ajtófélfára, hogy egész Brigthon láthassa, de most fogd be a szád és süsd meg a halat, mert jól tudod, milyen, ha megvárakoztatják! – Eileen ezzel lezártnak is tekintette a vitát, és megkettőzött tempóval szórta a lepattogzott zománcú fazékba a különböző fűszereket.

- Ez a kölyök sose csinál semmit?! – hallatszott át Tobias megrovó hangja a másik szobából. – Beázik a tető. Azt hiszitek, tán’ ezt is én fogom megjavítani?!

- Ha varázsolnál, anyám, sec perc alatt olyan vacsorát összerittyenthetnél ennek a tuskónak, hogy… - suttogott a fiú, de anyja a szavába vágott.

- Ezt itt fejezzük be, Perselus, apád szigorúan megtiltotta!

- EILEEN, a kezed járjon ne a szád! – bődült fel a ház ura. – Urad és parancsolód enni kíván!

A nő ijedtében összerezzent, szipogva törölte kezét egy konyharongyba, majd igyekezve tányért fogott, és telemerte a zöld levessel. Nem maradt ideje, hogy rosszallón nézhessen kelletlenül tevékenykedő fiára, de Perselus alattomban elkapta a megrovó pillantást a karikás szemek alól.

- Eileen, mi lesz már azzal a vacsorával?! – mennydörögte Tobias, s türelmetlenül dobolt ujjával a vacsoraasztalon. – Az asszony kötelessége, hogy mire a férje hazaér, meleg étellel várja a megfáradt dolgozót! Zöldségleves? ZÖLDSÉGLEVES?! A lelkem kirobotolom értetek az Isten verjen meg, erre mi a hála?! Ez az undorító zöld lötty!

- Már csak erre telik, Tobias, és… azt hittem, szereted… - mentegetőzött a nő, néhány lépést elhúzódva.

- Mert a vedelés a kocsmában nyilván annyira fárasztó… - jegyezte meg az orra alatt az ifjabb Piton, de pechére apja nem volt annyira süket, mint amilyen hangerővel ordibált.

- Vigyázz magadra, kölyök, mert körültépem a szád a fejeden! – Tobias az asztalra csapott. – Olyan mamlasz vagy, mint anyád, hol az a kupa bor, hozd csak ide apádnak!

Perselus makacskodva nézett anyjára, de a boszorka ujjait tördelve, kardigánját szorosabbra húzva magán intett, hogy tegye, amit a férfi mond. A fiú arca lebecsülő grimaszba rándult.

- Ittál ma már eleget. Nem kapsz többet.

- Perselus!- sikkantott a boszorka, mert a férfi már emelkedett is fel kezét emelve, hogy lendületből vághassa pofon szemtelen gyerekét. – Tobias ne bántsd, nem gondolta komolyan…

- Ha iszol, bántod anyát – ütötte tovább Perselus a vasat. Már nagyon megcsömörlött apja viselkedésétől. A férfi lángoló tekintetével nézett farkasszemet; a mugli hegyes állcsontja épphogy át nem döfte a papírvékony, betegesen sárgás bőrt, s a fintorgó száj idegesen rángatózott a vékony, fekete bajusz alatt.– Üss meg engem, ha mersz, de már elég idős vagyok, hogy visszaadjam!

- Te átokfajzat! – üvöltött Tobias, és már elpattanni látszott az a bizonyos húr, de a pofon nem csattant el, mert váratlanul valami nekivágódott az ösztövér férfinek, és eltérítve azt korábbi szándékától, a padlóra taszította.

Eileen volt.

Pánikba esett, és kétségbeesésében akaratlanul is használta varázserejét, és egy széket repített a férfi oldalának.

- Mit merészelsz, te sápadtképű lotyó?!!!! Na most megkapod! EILEEN, IDE GYERE DE RÖGTÖN! – Tobias nehézkesen feltápászkodott, s elrugaszkodott a nő felé, de Prselus útját állta, így nemes egyszerűséggel „megküldte” a fiút az ajtó felé, aki hangos csattanással átesett egy széken. Eileen felsikoltott. Perselus estében próbált ugyan megkapaszkodni, erre az egyetlen lehetőséget számára az asztalterítő nyújtotta, így a terítéket és az abroszon lévő minden egyebet – beleértve a zöld spenót krémlevest is –csörömpöléstől kísérve magával rántotta, és eltűnt az asztal alatt.

A feleség férje haragja elől menekülve a sarokba húzódott, és karjait arca elé tartva próbálta védeni arcát. Tobias tajtékzott. Vad bikaként dühödten fújtatva tornyosult ösztövér alakja a törékeny nő felé, kezében támadásra készen szorongatta a széket, amely korábban a padlóra terítette. Eileen magára maradt. Fia nem mozdult.

Perselus velőtrázó sikolyra eszmélt fel, amelyet a durva ütlegelés és a csonttörés összetéveszthetetlen hangjai kísértek. Amilyen gyorsan csak tudott, előkecmergett az asztal alól s kivont pálcával lépett a tomboló apja felé. Félő pillantást vetett a sarokra, ahol korábban anyja kuporgott – a nő tagja természetellenes módon kicsavarodva rogytak a fal tövében, s vékony, kis vörös patak csordogált némán, a padlózaton. A korhadt deszka mohón itta magába a vért.

- Most te következel, kölyök! – morogta a férfi az erőfitogtatástól – és jó néhány flaska alkoholtól – megrészegülve, de mikor hátrafordult, szeme elkerekedett a látványtól. – Mi… Mi van a kezedben te taknyos?! Tedd el azt a micsodát, de rögtön! Megtiltottam, hogy itthon használd! Tedd amit mondok, mert különben…

- Mert különben mi lesz? – kérdezte a fiú, kifürkészhetetlen arccal nézve a férfire. Éjfekete szemében diadalmas dac tükröződött. – Engem is agyonversz egy étkezőszékkel? Te már nem parancsolsz nekem többé semmit!

- Perselus, ne feleselj velem, az apád vagyok!

- Voltál – helyesbített Perselus, s a pálcát az ijedtségtől verejtékező férfi mellkasához emelte. – SECTUMSEMPRA!

Tobiasnak nemhogy ideje sem volt felordítani a kíntól, még csak fel sem foghatta, mi történt vele. Az átok tökéletes volt, és néhány másodperc lefogása alatt végzett a férfivel. Éles, recsegő sercenések kíséretében a ruháin szakadások jelentek meg, egymás után rengeteg, kisebb és nagyobb, mélyebb és felületesebb, majd ugyanez lett elmondható a férfi bőréről is. Azzal a különbséggel, hogy míg az anyag csupán elszakadt, a sebekből vér szivárgott, mit szivárgott! Csurgott! Perselus ámulva nézte a fröccsenő vért, amely a mélyebb sebekből szinte sugárként lövellt elő, s a hatalmas vértócsaként eláztatta a kis helységet. A tócsa közepén a holtsápadt Tobias. Holtan.

- Megérdemelted, te átkozott – suttogta undorodva, majd a tócsán keresztülvágva rohant anyjához. Már késő. Eileen halott. A lilás agyvelőcafatok vérpacás mócsingokban fröccsentek a deszkafalra. Perselus arca elé kapta a kezét, s hányingerrel küszködve támolygott el a lépcsőig. Néhány percig tanácstalanul, üveges tekintettel meredt a kis lakásra, amelyet soha máskor nem érzett ennyire idegennek.

Nem bírt odanézni… nem tudott odanézni, ahol az anya teteme hevert. Ahol ez a gyilkos vadbarom, ez az erőszakos állat végzett vele. De hiszen… ő is gyilkos volt. Igen, bizony, ő Perselus Piton is ölt már embert. Épp néhány perccel ezelőtt oltotta ki egy mugli, egy ember életét, aki történetesen a saját apja volt. Egy pillanatra hatalmába kerítette a pánik, s lába gyökeret vert.

- Hisz’ csak önvédelem volt… - bizonygatta önmagának. Aztán elszégyellte magát, s némán illette önmagát szitkokkal, elvégre ennyire nem lehet együgyű, hogy magában beszél. Van kiút. Kell elennie kiútnak, és kerül, amibe kerül, Perselus Piton meg is fogja találni!

Még ez a gondolat meg sem fogalmazódott benne, már száguldott is felfelé a lépcsőn, kettesével szelve a fokokat. A szobájába rohant. Ágya alól előrántotta az ormótlan, fekete bőröndjét, hangtalanul suhintva pálcájával bűbájt mondott, mire a szekrény fél ajtaja kivágódott – a másikat egy nem éppen végzetes, de ugyancsak berendezés-rongáló összetűzés alkalmával tépte le Tobias –, és a ruhák maguktól szálltak a bőröndbe. Perselus előkotort egy elnyűtt, fekete bőrhátizsákot, s beledobált minden vicik-vacakot, könyveket, jegyzeteket, mely a kezébe akadt. Az amúgy is meglehetősen kopár, poros szoba csak még lakatlanabbá vált a pakolás előrehaladtával. Tompa kattanással lezárta kofferét, magára cibált egy kikészített pulóvert, magára kanyarított egy kinőtt, toldott-foldott talárt, s árgus szemmel végigpásztázta a szobát. Volt egy olyan érzése, hogy márpedig valamit itt felejt. Néhány vizslató másodperc után meg is találta, amit keresett, mikor szeme megakadt egy a rozzant ágy lába alá helyezett könyvön. A bájitaltankönyvén. Bájitaltan felsőfokon, VI. példány. Mint felbecsülhetetlen értékű kincset (melyet így rejtegetett eddig) rántotta ki a fekhely alól a támasztékot, s bújtatta jegyzeteivel kiegészített tudástárát kézipoggyásza mélyére.

Most már valóban nem hagy itt semmit.

Tollat, pennát ragadott, ismét előkereste a könyvet, hogy remegő kézzel egy lapszélre firkantson egyetlen szót: Sectumsempra. Piton felnyalábolta a terjedelmes könyvet, majd egyik kezében a súlyos koffert magával vonva, hóna alatt a könyvvel ledübörgött a lépcsőn.

Csuklyáját arcába húzva, vissza sem nézve vágott neki a zuhogó esőben a sötét éjszakának.