A Longbottom-ügy

- Maguk meg mit akarnak?

A kérdés riadt felismerést tükrözött, és az előszobában álló Alice Longbottom szájából hangzott. Nagyon is jól tudta, ki ez a két alak, akinek ajtót nyitott és azt kívánta, bárcsak ne tett volna ilyet. Egy házaspár volt; a férfi robosztus, marcona alkat, agresszív csontozattal, az a típusú zúzógép, akinek még az agya helyén is izom van. A nő karcsú, hollófekete haja a derekáig omlott, arcán hideg közöny, amellyel a gyilkolás örömét próbálta leplezni. Halálfalók. Voldemort követői. Rodolphus és Bellatrix Lestrenge.

Forró nyári napvolt. Egy fülledt augusztus délután. South-Kensington lakosai épp sziesztáztak, vagy egy jeges tea mellett hűsöltek kellemes otthonukban, hála a ventilátor, légkondicionáló, vagy a modern muglitechnológia egyéb vívmányainak. Varázslócsaládoknál persze megtalálták a módját ezen mágiamentes kellékek pótlásának, no nem az elektrotechnika, hanem különböző varázslat alkalmazásával, a lényeg, hogy a bűbájos társadalomnak, így Longbottoméknak is lehetőségük volt saját életük kényelmesebbé tételére.

A Longbottom család békésen éldegélt South-Kensington egy félreeső utcácskájában, tökéletesen titoktartásban a mugli polgárok között, nem messze a Sloan Square-től, idillikus, festői környezetben. A miliőtől eltérően, sokkal inkább külvárosi jellegű otthont építettek maguknak; a vöröstéglás-fehér oszlopos épület kirítt a nagy fehérségből piros palatetőjével, növényekkel teleültetett kertben játszadozó kutyussal, de belecsempésztek egy kis tagadhatatlanul angol belvárosi hangulatot is a viktoriánus mintára kialakított nyílászárók és stukkók egyvelegének köszönhetően. A kertben a gondosan nyírt fű megsárgult, még csak locsolni sem akartak, nehogy kiégjen a tikkasztó hőségben; helyenként széthagyott gyermekjátékok hevertek a gyepen.

A plafonra erősített ventilátor bronzlapátjai lomhán kavarták a cigarettafüstöt, a tévében a Starsky és Hutch dübörgött, a rádióból, pedig talán egy lagymatag Queen számot kornyikált Freddy Mercury élces hangja. Longbottomék a két társadalom furcsa elegyét képezték; muglik között éltek, tisztában voltak a mágiamentes élet dolgaival, de ettől függetlenül ugyanúgy megállták a helyüket a varázslóvilágban is, sőt Frank és Alice a Rendnek dolgoztak, életüket kockáztatva a jóért, Voldemort, a rettegett feketemágus elpusztításáért. Mindkét életmódból kiszortírozták, ami nekik tetszik, így teremtve maguknak egy sajátos világot.

Longbottom nagymama a csengőszó pillanatában is a konyhaasztalnál ült és jobb híján a Reggeli Prófétát olvasgatta. Hetente két-háromszor meglátogatta fiát; ő nem szívlelte ezt az életmódot, de nem akart állandóan Frankékkel vitatkozni, inkább hallgatott, ahogy egy jó anyóshoz illik. Pedig váltig meg volt győződve róla, hogy a menye, Alice lesz a ludas, ha unokája egy kvibli lesz, elvégre az ő ötlete volt ez az abszurd „kevert életmód”. Bosszúsan felhorkantott. Most már mindegy, ő mossa kezeit. Frank a nappali díványán terpeszkedett egy doboz zárjegy nélküli Du Mouriere és kisfia társaságában. A kis Neville alig volt egyéves; hátát párnákkal támasztották ki, mert még ülni sem nagyon tudott, de mindannyiszor lelkesen tapsikolva fogadta a lövöldözős jeleneteket.

- Szervusz, Alice – szólt a fekete hajú nő és arcán kéjes vigyor terült el. Alice nem láthatta, de a boszorkány hosszú sápadt ujjai a háta mögött egy varázspálcára kulcsolódtak. – Na mi az? Be sem invitálsz?

Alice Longbottom ösztönösen be akarta csapni az ajtót, maradjanak csak kint ezek a gyilkosok, de egy bakancsos láb megakadályozta a műveletet. Alice szíve a torkában dobogott, s teljes erőből a fehér ajtólapnak feszülve próbálta kirekeszteni a halálfalókat, de hiába csapkodta az ajtót, a bakancsos láb minduntalan beékelődött. A nyers erő diadala.

- Ejnye, Alice, hogy bántok ti a vendégekkel? – Bella taszított egyet az ajtólapon, a színes mozaik üvegdarabok kiszakadtak a keretből, és beterítették a padlóra hanyatló Alice-t. A nő nagyot esett, a homlokán a bőr kihasadt, mikor az ajtó éle a képébe vágódott, húsába üvegszilánkok fúródtak, ahogy megkísérelt feltápászkodni, de annyi lélekjelenléte maradt, hogy pálcája után nyúljon.

- Capitula…

- Protego! – Bellának egy fél mozdulatában sem került hárítania. Rodolphus átlépte a küszöböt, bakancsa alatt csikorogtak az üvegszilánkok. Pálcáját a járólapon kuporgó boszorkányra szegezte, s nejével egyszerre mondták ki a főbenjáró átkot. – CRUCIO!

Mit sem törődve átlépett a kíntól vonagló Alice-en, kinek orrából és füléből vér szivárgott, Bella a nappaliba csörtetett, nyomában férjével. Ó igen, idáig süllyedt a világ, hogy nőül ment ehhez a tohonya baromhoz, akinek olyan átkozottul vastag a koponyája, hogy legfeljebb baltával lehet abba intelligenciát juttatni, de hűségesebb és szófogadóbb bármely kivert kutyánál. Roddie, a melák, ahogyan azt mondani szokta volt. Bamba képpel trappolt utána; kávészín haját busa fején rövidre nyeste, tweedzakójában úgy festett, akár egy kiglancolt cirkuszi gorilla.

A sikoltozás és csörömpölés, persze a ház többi lakójának sem kerülte el a figyelmét, Frank azon nyomban felpattant és az előszobába rontott, Longbottom nagymama unokája védelmére kelve felkapta a kis Neville-t, és kétségbeesetten szorította magához az ordító gyereket. A tévében eszeveszett lövöldözés zajlott, minek hangja betöltötte a kis lakást.

- Takarodjatok ki innen! – Frank hangja határozottan csengett, de remegő keze, melyben a pálcát tartotta, elárulta félelmét. Torka elszorult, mikor a padlón fetrengő feleségére nézett. A nő sikoltott fájdalmában. – Hordjátok el magatokat!

Bella gyöngyöző kacajt hallatott.

- Mert különben mi lesz? – acsargott a boszorkány. – Riadóztatod a nyomorék-brigádot? Na ne nevettess, Frankie! – pálcájával a férfi homokára célzott, s oldalazva besétált a nappaliba, ahol egy vén csoroszlya szorongatott egy kövér csecsemőt. Az öregasszony egy sarokba húzódva remegett, pálcája a konyhaasztalon hevert. A kölyök bömbölése idegesítette Bellát. – Kuss legyen, te átkozott vakarcs!

- Ne merd bántani a fiamat! – fenyegetőzött Frank látva, hogy a boszorkány közelít a gyerekhez.

- Akkor szólj anyádnak, hogy hallgattassa el, ha nem akar egy halott kölyköt szorongatni! – sziszegte Bella ingerülten. Frank megnyalta szája szélét, s pálcáját továbbra sem engedve le, hátraszólt az idős Mrs. Longbottomnak.

- Anyu… szólj Neville-re… - a lurkó csak még hangosabban óbégatott. Frank riadtan nézett hol Bellára, hol Rodolphusra, hol az üvegszilánkokkal tarkított vértócsában fekvő feleségére. Alice abbahagyta a vonaglást és a hörgést. Nem mozdult többé.

- Cseszd meg – Bellatrix vacillált. Ezt így nem lehet tovább bírni.– Silentio!

Mrs. Longbottom felsikított, ahogy a kis Neville-t telibe találta a boszorkány átka. Némán bömbölt tovább nagyanyja karjaiban, mint akinek sosem volt hangja. Frank érezte, ahogy feláll tarkóján a szőr.

- Öljetek meg inkább engem, de a gyereket és anyámat hagyjátok – ajánlotta a férfi. Rodolphus öblösen felröhögött, Bellatrix, pedig megvetően végigmérte a mágust. Frank Longbottom, ez a szerencsétlen marha sort nadrágjában, agyonmosott Lacoste pólójában és szinte fél lábszárig felhúzott zoknijában siralmasabban festett, mint a legutolsó külvárosi mugli. Hihetetlen, hová süllyedt ez a világ… szégyent hoz a varázsló-névre. Szánalmas, gondolta Bellatrix. Nevettetően szánalmas.

- Ne aggódj, Frankie – piszkálódott, finoman megpaskolva a férfi verejtékben úszó arcát. – Meg fogsz halni, csak várj a sorodra. De ne reménykedj, nem úszod meg ennyivel. Előtte hosszú, leírhatatlan kínszenvedés vár rád, amíg meg nem tébolyulsz.

- Te őrült vagy – hüledezett Frank; Bella szemében eszelős fény gyúlt, arcán galád mosoly húzódott. Finoman ívelt szemöldöke kegyetlen formát öltött.

- Valóban – tűnődött komolyságot mímelve Bella. – De az őrültek kiszámíthatatlanok. És pont ezért olyan veszélyesek.

- Elég a szócséplésből, Trixy – szólalt meg most először Rodolphus, aki kezdte megelégelni a dolgot. – Te kinyírod a nyanyát, meg a kölyköt, nekem meg itt ez a balfék.

- Azt már nem! – rikkantotta Frank. – Expelliarmus!

Belltrixot oldalba találta az átok. A magasba röppenve nekivágódott a bolthajtásos mennyezetnek, mely a konyhát és a nappalit osztja meg, végiggurult a becsapódáskor széttört konyhaasztal maradványain, a nyekkenve landolt a konyha kék csempéjén. Cizellált gipszstukkó törmelékeket szakított magával, s a darabok láncreakció-szerűen leváltak a mennyezetről, omladékkal beterítve a boszorkányt.

- Capitulatus! – harsogta Rodolphus, s a menekülő Frank felé rugaszkodott, hogy hátratörje az immár fegyvertelen férfi karját. Teljes testsúlyával rávetődött a mágusra, aki összerogyva a földre zuhant. Az özvegy Mrs. Longbottom ezt kihasználva megkísérelte visszaszerezni pálcáját, de félúton a konyha és a nappali között hallotta Bellatrix átkát, majd érezte, hogy egy kötél a bokája köré csavarodik, s teste csattanva landolt a parkettán. Nyöszörögve feltekintett – a kis Neville némán sivalkodott tőle nem messze, esés közben kicsúszott a karjából. Bokáján a mágikus kötéllel, evickélni kezdett a kisfiú felé, de ormótlan, fekete acélbetétes bakancsok állták el az útját.

- Csúf egy szerzet – fintorgott Bellatrix, tipegője hátánál fogva a magasba tartotta a hisztiző kölyköt. A nő haját fehér gipszpor lepte be, fekete talárján is helyenként törmelékfoltok éktelenkedtek, ahogy felületesen leporolta magát. Undorodva méregette a csöppséget. A kis vakarcs feje vöröslött a sok sírástól, formátlan teste görcsösen kapálózott, hatalmas krokodilkönnyeket hullatva. Nyilván az anyja után bömböl. Gondolt egyet, vállat vont, és nemtörődöm hanyagsággal egyszerűen elengedte a gyereket.

- Ne! – sikkantott az idős hölgy, s két késszel kapott unokája után. Szerencséjére volt. A kis Neville nyilván nagyon megijedt, de komolyabb baja nem esett.

- Most megbánod, hogy beleártottad magad a Sötét Nagyúr dolgaiba! – mennydörgött Bellatrix, pálcáját Frank Longbottom mellkasára irányítva. Ezt a részt imádta a legjobban, mikor végre a Nagyúr nevét hangoztatva kínozhat. – Ez örök hiba volt. CRUTIO!

Frank velőtrázó ordítása visszhangzott a házban, a mágus önmagát karmolászva, kínok közepette fetrengett a két halálfaló lába előtt. Halk pukkanás hallatszott, de nem tulajdonítottak neki különösebben jelentőséget. Méterekre Franktől felesége, Alice feküdt, aki ugyan élt, de a kínok átka tartós károkat okozott idegrendszerében, amire szervezete huzamos sokkal reagált – Alice Longbottom kómába esett, és ha fel is ébred valaha, kétséges, hogy egy megkétszerezett Cruciatus után ép marad elméje.

Bellatrix kéjesen felkacagott; élvezte a férfi kiszolgáltatott helyzetét, ahogy a fájdalom szétterjed porcikáiban, elégetve minden más érzést, átjárva csontot, húst, vért, eret, szövetet. Mindent. Imádta nézni, ahogy mások szenvednek. Mi tagadás, Bellatrix Lestrenge egy szadista ribanc volt. Voldemort, a Sötét Nagyúr szajhája. Ezzel maga is tökéletesen tisztában volt. Mások szerint nem csak szadista, egyenesen őrült, ahogy azt Frank Longbottom is mondta, de Bella az ilyeneken csak nevetni tudott. Elvégre a géniuszt és az őrültet csupán egy hajszálvékony válaszfal határolja el egymástól, vélekedett Bella. Éppúgy, ahogy a kínt és a gyönyört. Ő élvezi a munkáját, mulattatja mások gyötrődése, ahogy például most Franket, ezt az ereje teljében lévő mágust tébolyba kergeti a mindent elsöprő kínszenvedés. A mértéktelen fájdalom és a tortúra, amelyre ő, Bellatrix kárhoztatta, még ha Voldemort parancsából is. Ellenben Rod, a melák Roddie, ez az istenverte marha csupán áll itt, mint egy faszent, és bambán mered maga elé. Ennyit róla. Tohonya faszkalap, arra sem méltó, hogy az utcán átessen rajta az ember, nemhogy házasságot kössön vele.

Frank abbahagyta a vonaglást. Feleségéhez hasonlóan az ő orrából, hallójárataiból és szájából csurgott a vér, s üveges tekintete fennakadva bámulta a plafont.

- Most te következel, vén csont! – Bellatrix bakancsos lábával taszajtott egyet Franken, csupán hogy megbizonyosodjon arról, hogy nem támad-e hátulról rájuk, ha kezelésbe veszik az öregasszonyt.

Besétált a romokban heverő nappaliba s körülkémlelt – sehol senki. A kert üres. Csak az az átkozott korcs csahol a kutyaól mellett. De hogyan… a pukkanás! Hát persze.

 - Na, mi van? – Rodolphus lehuppant a bőrdíványra, ami egy reccsenéssel jelezte túlterheltségét. Lábát keresztbe vetette, vérmocskos ujjaival türelmetlenül dobolt a dohányzóasztalon. – Hol a vén satrafa?

Bella háttal állt neki, így csak annyit látott, hogy a nő keze ökölbe szorult, s hogy pálcát tartó ujjai elfehérednek a dühös szorítástól. A boszorkány dühödten megforult.

- Meglógott a kölyökkel együtt.