Mementó

    Kisebb koromban minden sokkal egyszerűbbnek tűnt. Akkoriban nem kellett mérlegelnem minden egyes tettem következményét, nem kellett arra gondolnom, mi lesz a cselekedetem hatása, és azzal sem kellett foglalkoznom, ki mit fog gondolni rólam, miután tettem, avagy nem tettem valamit. Minden olyan… könnyed volt.

  Persze ha hibát vétettem, vagy apám nem tartotta megfelelőnek viselkedésemet, megbüntettek; talán jobban is, mint egy koromhoz illőt. Anyám csak szóban szidott; ő a belső értékrendemet próbálta kialakítani, hogy méltó lehessek a Malfoy névhez, és persze, hogy dinasztiánk morálja szerint formálódjam. Nem voltam éppen mintagyerek, volt, amikor megérdemeltem a szidást, a büntetést, de sokszor nem érzem, hogy rászolgáltam volna. Dicséretet sosem kaptam, sem tőle, sem apámtól: „Ha jól cselekszel, az természetes.” Ellenben minden nem megfelelő tettemnek megvolt a maga következménye. Itt a „jót” nem, mint helyénvaló cselekedetnek, nem, mint jóságnak kell értelmezni. Mindazonáltal szerettek ők, a maguk módján.

   Jó eredményeket értem el tanulóéveim alatt. Jó fogó voltam, ha kividdicseztünk. Jó segédje voltam Pitonnak a bájitalórák alatt. Most pedig jó halálfaló vagyok, és a tőlem telhető legjobban szolgálom a Sötét Nagyurat. Ennyit erről, hogy a családi mentalitás – az én mentalitásom szerint mit értünk a „jó” alatt.

   Talán más lennék… biztos vagyok benne, hogy más lennék, máshogy cselekednék, és máshogy reagálnék az adott szituációkban, és más módszerekkel oldanám meg problémáimat, ha a neveltetésem is más lenne. De engem ilyenné formáltak.

   Régebben gyakran gondoltam arra, hogy mi van, ha sorsom már az előtt elrendeltetett volna, mielőtt a világra jöttem. Mi van, ha egy báb vagyok csupán, egy drótokon rángatható marionett-bábu, akit felsőbb erők irányítanak kényük-kedvük szerint? Mi van akkor, ha csak egy kirakós része vagyok, egy picinyke csavar a hatalmas, zakatoló gépezetben, amelyre a Voldemort nevet vésték? Ha nem dönthetek, mert nem rendelkezem saját életemmel. Ha szabad akaratom van, de nem élhetek vele, mert engedelmeskednem kell a parancsoknak egy magasztosabb cél érdekében?

    Ezek a gondolatok mindig ott lappangtak a tudatalattimban, és jobban megrémítettek, mintha egy pálcát szegeztek volna a halántékomhoz, hogy elmormolják a halálos átkot. Ezek a gondolatok másztak elő szörnyetegként agyamból, mikor szobám egy sötét zugában emésztettem magam, miközben apám muglikat és sárvérűeket mészárolt a „Nagyúr” nevében, anyám, pedig a hallban sírt csendes magányában. Ahogy cseperedtem, elhessegettem magamtól ezeket az ideákat; koporsóba zártam, vasszögekkel fogva tartottam, leláncoltam, majd eltemettem elmém legmélyebb bugyrába.

    Alapvetően szeretek élni, szeretem az élet élvezeteit. De míg másnak a boldogság a gondtalanságot, a szerelmet vagy egy könnyed tóparti sétát a holdfényben, vagy egy vidám családi vacsorát jelent a szeretteivel, nekem teljesen mást. Ez is visszavezethető a neveltetésemre, a „morálomra”, ahogyan azt anyám mindig mondotta volt. Számomra a boldogság a sikerélményt, a tudást, a jó teljesítményt jelenti, mikor teljesen átszellemülten, magabiztosan mosolygok, és megfogalmazódik bennem az érzés: „Képes vagyok rá.” „Ez az én művem, és igen, én voltam az, aki véghez vitte, én voltam az, aki ezt meg tudta tenni.” Lehet, hogy maximalista vagy sikerorientált vagyok, de nekem ez így jó. Pár évvel ezelőtt felszabadultam a tanulmányaimban elért sikereim által, egy győztes kviddicsmeccs után, vagy ha megalázhattam másokat. Ma, pedig felszabadulok a gyilkolás által, ha bebizonyíthatom, jobb vagyok, illetve én vagyok a legjobb, a legeredményesebb. Ha bizonyíthatok. Sosem tettem semmit céltalanul, mindig volt valami, ami motivált.

   „A céltalan ember önmaga végzete” – mondta apám. A mentorom, a példaképem, a tanítóm. Lucius Malfoy volt az, aki megtanított arra, hogy senkiben sem bízhatom önmagamon kívül, hogy mindig csak magamra számíthatok és hogy csak az a biztos munka, amit magam végzek el. Mindig szerettem volna megfelelni neki, hogy büszke legyen rám, hogy méltó legyek hozzá. Soha semmi mást nem akartam jobban, csak ezt a mondatot hallani tőle:

  - Büszke vagyok rád, fiam.

   Szörnyeteg vagyok, ó igen. Egy lelketlen, könyörtelen, minden érzelemtől mentes gyilkológép. Másképp nem lehetnék a legjobb. Ehhez a hivatáshoz nincs szükség empátiára; itt az erős a hatékony, a gyenge, pedig kolonc, aki idővel úgyis önnön dugájába dől, és elbukik. Itt nincs helye olyannak emberi hátrányoknak, mint a lelkiismeret, vagy az együttérzés, esetleg az emberbaráti szeretet. Ide gyomor kell, egy beállítottság arra, hogy szemrebbenés nélkül kizsigereljünk, megnyúzzunk, kivéreztessünk, megnyuvasszunk, vagy csak szimplán halálra kínozzunk valakit. Érzéketlenül.

   Aki ezt a hivatást választja, az esetek nagy többségében csak kötelességtudatból teszi, vagy csak félelemből. Igen kevés olyan van, aki élvezettel gyilkol, vagy akit mulattat az ilyesmi, mint jómagamat. A legtöbbje hiéna, vagy a koncra váró dögkeselyű, akik csak azért lebzselnek körünkben, hogy hátha nekik is csurran-cseppen valami a zsákmányból. Hitvány dögök. Ha rajtam múlna, a Pokol kapujához vezető út mentén szenvednének, sorra karóba húzva, vagy a Sátán sütögetné őket a legmélyebb bugyorban. Igen, én valóban egy szörnyeteg vagyok.

  És ezt most különösen igaz. Most, mikor itt állok, tettre készen, előre szegezett pálcával – hogy megöljem A Fiút, Aki Túlélte. Aki az imént, a szemem láttára végzett a tulajdon apámmal, és aki épp most ölte meg magát, a Sötét Nagyurat. Aki épp most köpte szembe az elveimet, aki beletiport meggyőződésembe, aki tönkre tette mindazt, amin hosszú és fáradtságos évszázadok alatt munkálkodott minden felmenőm, generációról generációra.

   Mély lélegzetet veszek. Itt fekszik előttem meggyötörten, minden emberi méltóságában megalázva, saját vérében és testnedveiben ázva a dicső Harry Potter, aki legyőzte Voldemort Nagyurat. Majdnem velem is végzett, és minden kétséget kizáróan meg is tette volna, ha én gyorsabb nem vagyok nála. Agyam elönti a dühvel vegyes keserűség, majd a dicső mámor, miközben tekintetem elborítja a vörös köd. Már csak pár másodperc. Egy elnyújtott, kétségbeesett sikoly, majd elhaló nyöszörgés. A végső haláltusa. Térdénél és bokájánál a csontokat gondosan összeforrasztottam, hogy ne tudjon mozogni. Rimánkodna, könyörögne, a lábam elé vetné magát kínjában, fűszálakba kapaszkodva védené nyomorult kis életét. Már ha lenne szája, amivel kiálthatna. Illetve van is, ha arra a véres, bűbáj által összefércelt vágatra gondol valaki, ami a megcsonkított orra alatt található.

   - Avada Kedavra!

Nagy, zöld villanás. De ez most sokkal jobb, sokkal kielégítőbb, mint máskor. Győztem. Legyőztem a nagy Harry Pottert. „Ha le akarod győzni az ellenségedet, éld túl” – mondta egykor apám.  Ha eddig sohasem, most biztos büszke lenne rám.